Régi emlékek

Szoktam néha mesélni a barátaimnak, hogy milyen volt 10-15-20 évvel ezelőtt Magyarországon élni. Általában bármit mesélek az akkori időkből, mindenki elcsodálkozik, és sűrűn mondogatja, hogy Hihetetlen!

Szóba került már az autóvásárlás. Elmeséltem, hogy nekünk kb 6 éves korom körül lett meg az első autónk, egy Trabant, amit Kelet Németországban gyártottak, és papírból volt. Amikor megemlítettem, hogy az nem úgy ment ám, hogy az ember kitalálta, hogy vesz egy autót, besétált az üzletbe, és kigurult az új csodával, hanem várólistára kellett feliratkozni, és akár 2 évet is várt az illető, mire lett egy kocsija, a színét meg nem is választhatta ki, akkor mindig jön a Hihetetlen!

Vagy amikor a telefonról mesélek. A minap épp Kristjanával chateltem, amikor mondta, hogy épp a vonaton ül, és jön haza a munkából. Valahol Hollandia közepén épp 120 km/h val közeledett Delft felé, és nyomogatta az iPhone-ját. Mondtam neki, hogy engem még mindig lenyűgöz ez a technológia. Megemlítettem neki, hogy én még emlékszem rá, amikor olyan 8 éves korom körül Anyukámmal mentünk telefonálni a legközelebbi nyilvános készülékhez, és sorba kellett állni, mert senkinek nem volt még mobiltelefonja. Megkérdezte, hogy de mért nem használtuk a vonalasat. Mondtam neki, hogy az sem volt. Hogy arra is éveket kellett várni, hogy bevezessék a vezetékes telefont. Hihetetlen! Én meg közben arra gondoltam, hogy mennyire elevenen emlékszem a 2 fülkére a Gyöngyösi utcában a dühöngővel szemben, az egyik pénzes, a másik kártyás, és a sorban állásra szombat délutánonként, mert bizony sor volt. Szinte társasági esemény volt telefonálni. Na meg arra is emlékszem, hogy a fülkében a készülék alatt volt egy táskatartó (az igazi funkciójára csak most jöttem rá, miközben leírtam), amin minden gyerek sáros cipővel ugrált, hogy fellásson a telefon tetejére, hátha valaki otthagyott egy üres telefonkártyát. Legalábbis én ugráltam.

Valamiért tegnap éjjel, vagy lehet, hogy már ma reggel volt valamikor a félálom és az ébredés között, eszembe jutottak az általános iskolás emlékeim. Nem sok mindenre emlékszem igazából. Vagyis sok mindenre emlékszem, mint információ, ilyen volt a terem, olyan az udvar, ennyien voltunk az osztályban, meg hasonlók, de ezek mind információk, külsőleg hatnak. Reggel a félálmomban viszont emlékeztem pár dologra. Emlékeztem az érzésre. Nagy különbség.

Hirtelen eszembe jutott Gyuszi Bácsi és Anikó Néni, és elgondolkoztam rajta, hogy vajon milyen fiatalok voltak akkor, amikor én első osztályba jártam. Szerintem nagyon. Nem lehettek sokkal idősebbek, mint én most. Hirtelen bevillant Anikó Néni arca, és úgy nézett ki a rengeteg göndör hajával, ovális arccal, hosszú orrával és hatalmas barna szemeivel, mintha 25 éves lenne. Ezt 6 évesen nem érthettem, de most szinte biztos vagyok benne. Eszembe jutott milyen padok voltak a termünkben, hogy a tankönyveinket bent hagytuk a padban, hogy a terem végében gombfoci bajnokságot rendeztünk, és én lettem az utolsó. Eszembe jutott milyen furcsa volt télen az iskolában a Horgászszakkör, hogy a sárga neonfénynél tanultam meg horgot kötni, meg előkét. Még egy csíkos füzetem is volt, amiben az elméleti anyagot kellett jegyzetelni. Gyuszi bácsi nagyon komolyan vette a felkészülést, tanultunk a halakról, a fogási naplóról, az engedélyekről, a horgásztechnikákról. A terem közepén gyakoroltuk a spiccbot belengetését egy botokból kirakott négyszög közepébe. (Nem volt olyan egyszerű.)

Valamiért ezek az emlékek maradtak meg bennem, és nem a rendes tantárgyak, mint a matematika, amiből csak arra emlékszem, hogy a szorzótáblát úgy gyakoroltuk, hogy Királyosat játszottunk. Mindenki felállt, és sorban mentünk: Gyuszi Bácsi kérdezett egy szorzást, és ha nem tudtad le kellett ülnöd. Mindig Nagy Peti vagy Szlivka Dani lett a Király. A magyar órákból csak annyira emlékszem, hogy képmesét kellett írni, és egyszer kaptam egy dicséretet az egyik mesémre, mint a Legjobb Mesélő.

Régen volt.